Repülő zajában forgó
Pillangó hímporában
Száll vízre fénynek óhaja
Tenger taraját csillantja
Cseppnyi szivárványnak sóhaja
Rohan a huzat, át a világon
Régi könyv oldalának pergét látom
Sárgán hull akár a levél
Földre, láb alá
Muskátlik közé fújja a szél.
Csak a gyermek tudhatja
Miként lesz belőle szép virág
Virágra lepkét hogyan szán a világ
S felette repülök Én, Nap fele
Tenger zöldjének homokból font szigete.
Néha csendben utazok a többiek között. Nincsenek tudatában annak, hogy valaki egykedvűen figyeli őket, mellőlük, de távolról.
Átsuhan íriszemen a reggeli nap fénye és egy ember árnyékának határává válik a falon.
Néha megremegtet, amint valami elsuhan mellettem. Egy érzés. Valaki fájdalma.
Felborzol és megpróbál rámtapadni. Egykedvűségem és létezésem csodálatos tudata letaszítja magamról ezeket a ragadós, gyomorbatúrni próbáló entitásokat.
Néha szárnyalok.
Érzem a tenyeremből áradó rezgéseket amint kilépnek belőlem.
Átélem a koncentrálást és a végén az egy pontban csattanó korbácsütés-szerű figyelmem célbaérését.
Haladok a utcán, gyalog. Lépéseim ritmusa velem vibrál, mozdulataim arányosak és harmonikusak, testem dinamikája hűen követi tudatom egyre magasabb rezgését.
Nem figyelek erre.
A következő lépésen tűnődök.
Sorsom, a siker.
Mert lemondok róla és csak az út érdekel, mert a célt fel nem foghatom, nem érthetem.
Mert megértem, hogy egy ponton áthaladva már nem én járok az úton, hanem az halad alattam míg én egy helyben járok s amit én cél nélküli egy helyben topogásnak hiszek, az az Út része.
És ha majd tudásom és erőm megengedi, észreveszem, hogy én hajtom magam alatt az utat s a célt így sosem láthatom.
A felismerés megállít.
Célbaérésem kezdete.
Rájövök: Én vagyok az.
Volt egyszer egy ember.
Csukott szemmel élt, sötétben, hatalmas zajban. A zajra figyelt, mindent kitöltött. Még magát is alig hallotta.
Történt egyszer viszont, hogy egy csengettyű hangjára lett figyelmes. A zajforgatagból kitűnt először halkan, vékonyan, majd ahogy figyelni kezdett, egyre tisztábban és erősebben.
Csodálta a szépségét, tiszteletet érzett. Egyszeriben a zaj ami körülvette, zavarni kezdte s először gondolt rá zajként.
A csengettyű vonzotta.
Szeretett volna ő is ilyen szép hangot kiadni magából. Ilyen szépet adni, emelkedni a hangjával.Amikor eszébe jutott, hogy nincs mivel csilingellni, az ölében észrevette a csengettyűjét. A kezében tartotta.
Felemelte s megrázta kissé. Tompább, mélyebb, emberibb hangja volt. De volt! Most már Ő is tudott csengettyűzni s csakhamar felváltva szólt hol egyik hol a másik csengettyű.
Az embernek eszébe jutott, hogy elindulna a sötétben a másik csengettyű felé. Amaz pedig vezette, a hang irányát hol erre - hol arra, halkulva - erősödve irányította az ember lépteit.
Csengettyűszó csengettyűszót követett egészen addig míg az irányt adó hang egyszercsak megszakadt.
Az ember félszegen meg-meg billentette a sajátját, de a hangjára nem érkezett válasz. Megijedt. Egyszeriben félni kezdett, újra körülvette a zaj s útmutatást nem találva, az eredeti irányban próbált tovább haladni.
Hosszú évek teltek el így.
Oly sok idő szaladt el, hogy az ember már nem is emlékezett arra, milyen is volt a hang amit valaha követett. Már csak a saját csengettyűhangjára figyelt, minél tökéletesebb legyen. Már szinte meg sem hallotta a zajt maga körül, csak haladt éberen.
Egyszer hallotta csak újra a hangot, mikor megérkezett s meghalt.
Akkor tudta meg, mennyi ember kezdte követni csengettyűjének hangját a sötétben és a zajban.
