Volt egyszer egy ember.
Csukott szemmel élt, sötétben, hatalmas zajban. A zajra figyelt, mindent kitöltött. Még magát is alig hallotta.
Történt egyszer viszont, hogy egy csengettyű hangjára lett figyelmes. A zajforgatagból kitűnt először halkan, vékonyan, majd ahogy figyelni kezdett, egyre tisztábban és erősebben.
Csodálta a szépségét, tiszteletet érzett. Egyszeriben a zaj ami körülvette, zavarni kezdte s először gondolt rá zajként.
A csengettyű vonzotta.
Szeretett volna ő is ilyen szép hangot kiadni magából. Ilyen szépet adni, emelkedni a hangjával.Amikor eszébe jutott, hogy nincs mivel csilingellni, az ölében észrevette a csengettyűjét. A kezében tartotta.
Felemelte s megrázta kissé. Tompább, mélyebb, emberibb hangja volt. De volt! Most már Ő is tudott csengettyűzni s csakhamar felváltva szólt hol egyik hol a másik csengettyű.
Az embernek eszébe jutott, hogy elindulna a sötétben a másik csengettyű felé. Amaz pedig vezette, a hang irányát hol erre - hol arra, halkulva - erősödve irányította az ember lépteit.
Csengettyűszó csengettyűszót követett egészen addig míg az irányt adó hang egyszercsak megszakadt.
Az ember félszegen meg-meg billentette a sajátját, de a hangjára nem érkezett válasz. Megijedt. Egyszeriben félni kezdett, újra körülvette a zaj s útmutatást nem találva, az eredeti irányban próbált tovább haladni.
Hosszú évek teltek el így.
Oly sok idő szaladt el, hogy az ember már nem is emlékezett arra, milyen is volt a hang amit valaha követett. Már csak a saját csengettyűhangjára figyelt, minél tökéletesebb legyen. Már szinte meg sem hallotta a zajt maga körül, csak haladt éberen.
Egyszer hallotta csak újra a hangot, mikor megérkezett s meghalt.
Akkor tudta meg, mennyi ember kezdte követni csengettyűjének hangját a sötétben és a zajban.
