Néha csendben utazok a többiek között. Nincsenek tudatában annak, hogy valaki egykedvűen figyeli őket, mellőlük, de távolról.
Átsuhan íriszemen a reggeli nap fénye és egy ember árnyékának határává válik a falon.
Néha megremegtet, amint valami elsuhan mellettem. Egy érzés. Valaki fájdalma.
Felborzol és megpróbál rámtapadni. Egykedvűségem és létezésem csodálatos tudata letaszítja magamról ezeket a ragadós, gyomorbatúrni próbáló entitásokat.
Néha szárnyalok.
Érzem a tenyeremből áradó rezgéseket amint kilépnek belőlem.
Átélem a koncentrálást és a végén az egy pontban csattanó korbácsütés-szerű figyelmem célbaérését.
Haladok a utcán, gyalog. Lépéseim ritmusa velem vibrál, mozdulataim arányosak és harmonikusak, testem dinamikája hűen követi tudatom egyre magasabb rezgését.
Nem figyelek erre.
A következő lépésen tűnődök.
Sorsom, a siker.
Mert lemondok róla és csak az út érdekel, mert a célt fel nem foghatom, nem érthetem.
Mert megértem, hogy egy ponton áthaladva már nem én járok az úton, hanem az halad alattam míg én egy helyben járok s amit én cél nélküli egy helyben topogásnak hiszek, az az Út része.
És ha majd tudásom és erőm megengedi, észreveszem, hogy én hajtom magam alatt az utat s a célt így sosem láthatom.
A felismerés megállít.
Célbaérésem kezdete.
Rájövök: Én vagyok az.
